Tom Hiddleston cikke a Guardianban (fordítás)

Amint a korábbi interjúban láthattátok, Tom Hiddleston (Loki) cikke megjelent a Guardian című angol lapban a Bosszúállók/Avengers kapcsán. Az alábbiakban elolvashatjátok a fordítást, melyet én követtem el. Az esetleges hibákért előre is elnézést, hozzászólásokban jelezhetitek bátran :)

A forrás (természetesen): The Guardian

"A szuperhős-filmeket, mint a Bosszúállók/Avengers, szükségtelen lenézni"

A Supermantől a Batmanig, a szuperhős-filmek sokat tanítanak nekünk a hitről és emberiességről is, nem csupán elképesztően látványosak, írja Tom Hiddleston, a Bosszúállók sztárja.

Az idei év elején, egy büfésátor szél korbácsolta vízhatlan fedezékében Gloucesterben egy filmen dolgoztam együtt Malcolm Sinclair színésszel. Egy istentelenül korai órán, a rántottánk felett olyasmit mondott el, amiről addig nem tudtam: a fiatal Christopher Reeve-et, aki akkor még alig került ki a Juilliardból (Híres előadóművészeti iskola New Yorkban – a fordító megjegyzése), nyíltan gúnyolták színésztársai a Broadway-n, amiért elfogadta Superman szerepét. Egy ilyen szerep akkoriban egyértelműen visszautasítandó volt egy klasszikus színész számára.

Én a Supermanen nőttem fel. Gyerekként, amikor az úszómedencében a víz alatti úszást tanultam, akkor nem úsztam, hanem repültem, mint Superman. Arról álmodoztam, hogy megmentek egy lányt, akibe szerelmes vagyok (az én Lois Lane-emet) a játszótér rémétől (Zod tábornoktól). Reeve volt az én szememben az első szuperhős.

Azóta már a legnagyobb színészek egész sora változtatta a szuperhősöket komoly szereppé: Michael Keaton és Jack Nicholson a Batmanben; Ian McKellen és Patrick Stewart, az X-Men első tiszteletreméltó lovagjai, akik nemrég átadták a stafétát Michael Fassbendernek és James McAvoy-nak. 20 évnyi csodálatos munka, köztük a Chaplin és a Durr, durr és csók ellenére, az egy rocksztár vonzerejével rendelkező, mégis érzékeny Tony Stark karaktere a Vasemberben segített a szélesebb közönségnek is felismerni Robert Downey Jr. rendkívüli tehetségét. Heath Ledger játéka a Batman: A sötét lovagban pedig egész egyszerűen megváltoztatott mindent. Nem csupán a szuperhős-filmek színészei számára emelte magasabbra a mércét, de az összes fiatal színész számára is a világon mindenütt; számomra is. A játéka sötét volt, anarchikus, szédítő, felszabadult és totálisan, borzongatóan veszélyes.

Minden színészt, bármely műfajban szerepel, minden művészt, bármelyik művészeti ágban alkot, a saját kíváncsisága inspirálja. Az a vágy, hogy felfedezze az élet minden szegletét, a fényt és a sötétet egyaránt, és azt jeleníti meg a munkájában, amit eközben talált. A művészek ösztönösen az emberi tulajdonságokat akarják visszatükrözni, a sajátjaikat és másokét, azok összes váltakozó erényével és erejével, gyarlóságával és esendőségével.  

Semmi nem ösztönzött még annyira, mint Harold Pinter beszéde a 2005-ös Nobel-díj átadáson, amit videóra rögzítettek: „Az igazság a drámairodalomban mindig nehezen megfogható. Sosem lel rá az ember teljesen, de megrögzötten kutat utána. Nyilvánvalóan ez a kutatás ösztönöz az erőfeszítésre. A kutatás maga a küldetés. Meglehetősen gyakran botlik bele az ember az igazságba a sötétben, beleütközik vagy csak futólag felvillan előtte egy kép vagy alak, ami hasonlít az igazságra, gyakran anélkül, hogy egyáltalán felfognánk, hogy épp megtörtént velünk. De a valódi igazság az, hogy soha nincs egyetlen kizárólagos igazság a drámai művészetben. Sok van. Ezek az igazságok kétségbe vonják egymást, visszarettennek egymástól, visszatükrözik egymást, semmibe veszik egymást, kötekednek egymással, vakok egymásra. Néha az ember úgy érzi, az igazság egy pillanatra már a kezében volt, aztán csak kicsúszik az ujjai közül és elvész.”

Hallom, ahogy azt mondják: Nagy szavak ezek valakitől, aki egy butuska szuperhős-filmben szerepel. De a szuperhős-filmek egy közös, pogány, modern mitológiát nyújtanak, amelyen keresztül ezek az igazságok felfedezhetők. A mai egyre kevésbé vallásos társadalmunkban, oly sok különböző istennel és eltérő vallással, a szuperhős-filmek egy közös vászonra álmodják valamennyiünk közös reményeit, álmait és apokaliptikus rémálmait, hogy kivetítsük és végigéljük őket. Az ókori társadalmak istenei emberarcúak voltak: egy hatalmas panteon, tele évszázadokon átívelő családi drámákkal; apák és fiúk, önfeláldozó hősök, elátkozott szerelmesek, királyok halála – történetek, melyek az önhittség veszélyeire és az alázatosság előnyére tanítottak minket. Hétköznapi dolgok mindenki számára, de imádtuk őket. Elcsépelten hangzik, de a szuperhősök is lehetnek magányosak, hiúak, fennhéjázóak és büszkék. Általában ők felülemelkednek ezeken az emberi gyarlóságokon a nagyobb jó érdekében. A megváltás ott van egy karnyújtásnyira, de ki kell érdemelnünk.

Hulk tökéletes metaforája a dühtől való félelmünknek; pusztító következményekkel jár, a tüze elemészt. Nincs a világon olyan ember, aki ne akart volna életében egyszer „Hulk-zúzni” valamit. De amikor az őrjöngés tüze kialszik, nem marad más utána, csak szégyen és megbánás. Bruce Banner, Hulk szerény alteregója, épp úgy retteg a saját dühétől, mint mi. A másik szuperhős Bruce Wayne – a szuperhősök Hamletje: egy töprengő lélek, félreértett, magányos, örökké arra ítélve, hogy megbosszulja szülei igazságtalan meggyilkolását. Amerika Kapitány a csatában tanúsított katonai hősiesség reklámarca: a született vezető, a háborús hős. Pókember az örök kamasz – Peter Parker pókféle alteregója a legféltettebb titkának megtestesítője – a zabolátlan gondolkodás és erő.

A szuperhős-filmek ugyanakkor a mozi, mint „mozgókép” megkoronázását is jelentik. Szeretném azt hinni, hogy a Lumière testvéreket felvillanyozta volna a macska-egér játék Gotham pokoli utcáin a Sötét lovagban, ahogy helikopterek akadnak fenn a magasfeszültségű vezetékeken és zuhannak alá az égből, és egy hatalmas, Joker-vezette kamion bukfencezik 180 fokot, mint egy orosz akrobata. Remélem, hogy tapsoltak volna az örömtől a hullámvasutazás során Manhattan felett, a Bosszúállók végén. Ezek a képsorok annak a alkotó gépezetnek az eredményei, melyet a  Lumière testvéreket hoztak működésbe, amikor A vonat érkezése a főpályaudvarra (L'Arrivée d'un Train en Gare de la Ciotat) című filmjüket forgatták 1895-ben. Csupán manapság a vonatok már sokkal gyorsabbak. És nem csak a vonatok, a kamionok, a motorok, a Batmobile-ok, és a repülő emberek is a fényes acélruhájukban. A látványosság a móka része – a művészet része, a közös örömünk része.

Remélem, jó messzire jutottunk attól, ahogy Christopher Reeve-et elítélték a színésztársai. Talán szuperhőst játszani egyáltalán nem is olyan lenézendő vállalkozás. „Én még mindig hiszek a hősökben,” mondja Samuel L. Jackson Nick Fury-ként a Bosszúállókban. Én is, uram. Én is."