Thor vs. Bella, avagy amikor a Gonosz Mostoha győz

Talán azzal kellene kezdenem egy nagyon szubjektív filmkritikát, hogy mennyire értek a filmesztétikához. Nos, semennyire. Vagyis annyira, mint más, magyarán leírom, hogy tetszett-e vagy sem, és hogy miért. Kéretik tehát ennek megfelelően olvasni a sorokat – és azok között.

Áttérve immár magára a műre, mely értekezésem tárgya:

Úgy ültem be rá, hogy nagy csavarokat nem vártam én ettől, elvégre Hófehérkéről van szó, így hát lássuk be, nem valószínű, hogy bármilyen történés spoilernek minősíthető. Nagyjából ez így is van, de a minimális változtatást eszemben sincs ellőni, így meseileg szűz olvasóknak nem ajánlott a Tovább mögé fáradni. 

Nagyjából mindenki ismeri a mese lényegét. Adott ugye a Királyné, aki olyan gyermekre vágyik, némi vérveszteség kapcsán, akinek bőre, mint a hó, ajka, mint a vér, és erős, mint Thor…izé, nem az később jön. Szóval erős. Ezt követően a gyermek megszületik, Hófehér(ke) néven anyakönyvezik, mamája sajnálatosan korán eltávozik az élők sorából, édesapja, a Király pedig rövidesen egy elhibázott kapcsolat béklyójába hajtja fejét, majd pedig átvitt értelemben a tiló alá. Hófehér(ke) tehát elárvul, nyakán a Gonosz Királynéval, aki igen erősen rühelli őt, mivel egyetlen vetélytársa a szépség terén, ennél fogva hét lakat alá zárja, ám szerencsés szökését követően hősnőnk a Négyszögletű Kerekerdőben (leánykori nevén: Sötét Erdő) köt ki, míg a Gonosz Királynő elküldi a Vadászt, hogy pontot tegyen a dolog végére. Menet közben jönnek a törpék, a Királyfi, meg egyéb mellékszereplők, míg végül heroikus csata után Hófehér(ke) feje a nyakán, a korona pedig a fején marad.

Az unalomig ismert sztori után azzal kezdem, ami a film erőssége, és ez két dolog. Az egyik a látvány, a másik pedig Charlize Theron, mint Gonosz Királynő. Az előbbiről szólnék most kevesebbet, mert ezen a fronton tényleg kitettek magukért a készítők. Rendben vannak a trükkök, nem lógnak ki a CGI-karakterek, és az atmoszféra magával ragadó. Ezt annak ellenére mondom, hogy rendszeres moziba járók és/vagy filmmániások csuklóból lökik, melyik beállítást melyik filmből lopták szemérmetlenül az alkotók (helló, Gyűrűk Ura-trilógia, Legenda, Alice Csodaországban). Azonban nem bántó ez a néző szemében, mert valamiképp sikerült beilleszteni a film hangulati és látványvilágába. És hogy ne csak az „utalásokról” legyen szó, gyönyörű, eddig nem látott jelenetekkel is megajándékoznak minket a készítők. A Gonosz Királynő tejből kiemelkedő sziluettje, a fekete üveggé omló, vagy abból felépülő harcosok, de akár a Tükör megjelenítése mind-mind megéri, hogy nagy vásznon lássuk mindezt, mert valahol ezért a varázslatért találták ki egykor a mozgóképet.

A másik nagy erősségről pedig tényleg csak dicsérő szavakat tudnék zengeni, mert Charlize Theron szinte lubickol a negatív karakterek prototípusának tekinthető szerepben. Egyszerre sebzett és halálos, őrült és racionális, elszánt és elesett. Nincs kétségem afelől, hogy Theronnak a szerep nem okozott különösebb kihívást, láttuk már, hogy mire képes, ha alkalmat és forgatókönyvet kap hozzá, mégis ebben az előadásban az a kiemelkedő, hogy az utóbbi nagyrészt hiányzott, így azonban még jobban a vászon elé szegez az alakítása. Sikerült olyan mélységeket adnia a karakterének, ami a forgatókönyv összecsapott párbeszédeiből messze nem következett volna, és nem azért, mert az írók nem akartak szájbarágósak lenni, hanem mert szimplán nem tudnak írni, vagy nem hagyták őket.

Ezzel pedig át kell térjek a film második legnagyobb hibájára (előre is elnézést a fordított sorrendért), mégpedig a forgatókönyvre. Amint a fentiekben írtam, be kell lássuk, ez nem az a sztori, aminek újszerűsége hallatán mindenki felkapná a fejét. Ugyanakkor a kivitelezés, az újragondolás, a karakterek másik – nevezetesen nem mese, hanem fantasy-szerű – környezetbe helyezése bőven lehetőséget adott volna érzésem szerint a szereplők motivációjának, jellemének elmélyítésére. Csupán példaképpen említeném meg régi vesszőparipám és egyik kedvenc íróm, Neil Gaiman: Hó, tükör, almák című novelláját, ami alig pár oldalban adott olyan új kontextust ennek a történetnek, ami bár gyökeresen eltér az eredeti és a film sztorijától, mégis jó példa annak szemléltetésére, hogy írói képzelettel mit lehet kihozni csupán néhány sorban egy mindenki számára elcsépelt történetből. Jelen esetben a sztori alapvetően nem változott, így csupán annyi feladata lett volna az íróknak, hogy túllépjenek az általam is igen kedvelt Disney-mesefilm komplexnek nem nevezhető karakterépítésén, mégpedig azért, mert a jelek szerint ez a film nem a gyermekközönséget célozta be. Sajnos, ezt a – szerintem – nem megugorhatatlan kihívást nem sikerült legyőzni. A szereplők továbbra is egyszerűek, mint a faék, a párbeszédek pedig olykor fizikai fájdalmat okoznak még annak is, aki nem éppen Cicerón szocializálódott. Félreértés ne essék: nem egy mélylélektani drámát vártam volna, csupán csak annyit, hogy megismerhessem a szereplőket kicsit jobban, a köztük lévő, vagy létrejövő érzelmek motivációját, hogy ne mondjam mélységét, lehetőleg anélkül, hogy ehhez a kis kék madaraknak dalra kelljen fakadni a fákon minden látható ok nélkül, miközben Hófehér(ke) boldogan pitét süt a konyhában a törpéknek.

Nade, ez a Hófehér(ke) tuti nem is fog pitét sütni soha az életben, mert ő nem az a fajta. És itt érkeztem el a film, érzésem szerint, legnagyobb hibájához. A szereplőválasztás. Nem szeretnék túlságosan elfogultnak tűnni negatív irányba, de mégis, kinek jutott az eszébe egyáltalán a lehetőség, hogy Kristen Stewart jó választás lesz erre a szerepre? Több helyütt olvastam, hogy a színésznő igenis tehetséges, és nem szabad őt beskatulyázni Bella szerepébe, mert sokkal több van benne. Én ezt nem vitatom. Annak ellenére sem vitatom, hogy én még tőle értékelhető alakítást nem láttam, kövezzenek meg érte, pedig láttam már pár filmben. Mindezt félretéve, maradjunk Hófehér szerepénél. Van egyáltalán a Földön ember, aki Charlize Theron mellett hihetőnek tartja, hogy Kristen a legszebb a vidéken, és így ő az egyetlen, aki fenyegetést jelenthet a számára? Nyilván a szépség fogalma, az ízlés relatív, de nekem akkor is meggyőződésem, hogy Kristen Stewart a létező legrosszabb választás volt erre a szerepre. Egyszerűen túl szürke ő ehhez a szituációhoz. Talán jól hozza a „szomszéd lány” karakterét, de itt nem erre lett volna szükség. Itt, a film sztorijára is figyelemmel, egy gyönyörű, de a szépségét szinte háttérbe szorító, az összes szenvedésen, és veszteségen felülemelkedő, az országáért és népéért akár az életét adó, emberségét mindeneken túl megőrző hősnő szerepével kellett volna megbirkóznia. Ahogy írtam, ebben nem segített neki a forgatókönyv sem, de ami Theronnak csont nélkül sikerült, az Stewartnak túl nagy falat maradt.

Kettejük mellett természetesen szót kell kerítenem a film férfi főhősére is, ezt már maga a cím is kötelezővé teszi. Chris Hemsworth a Vadász szerepében kihozza mindazt a forgatókönyvből, amit csak lehet, de sajnos ez esetében sem sok. Mégis azt kell mondanom, hogy amit színészi játékkal ellensúlyozni lehetett a szörnyű forgatókönyvön, azt Hemsworth megtette. Még azt is hihetően játssza el, ahogy lassan, szinte öntudatlanul egyre jobban kötődik, majd szeret bele Bella Hófehér(ke) erős és tiszta személyiségébe, noha ebben egyértelműen nem volt nagy segítségére az a körülmény, hogy Kristen Stewart színészi eszköztára a filmben a tátott szájjal, tágra nyílt szemmel bámulásra korlátozódik, legyen szó akár csatajelenetről, haldoklásról, vagy romantikus elrévedésről. (Személyes megjegyzés: a film közben eszembe jutott, hogy K. S. orra csupán diszfunkcionális tartozék, mert láthatóan csupán a száján át képes levegőt venni, így ha becsukja, megfullad.) A ravatalnál elmondott beszéd pedig végképp meggyőzött arról, hogy Hemsworth sokkal jobb színész, mint amilyen szerepeket kapott mostanáig (ezer bocs, Thor-rajongók, én is az vagyok), és amilyenekre a külseje egyértelműen predesztinálja.

Megemlíteném még azt, amit bűnösen mellőztek a filmben: a törpéket. Csupán jelzés értékkel álljon itt azoknak a színészeknek a névsora, akik alakították őket: Sam Spruell, Ian McShane, Bob Hoskins, Ray Winstone, Nick Frost, Eddie Marsan, Toby Jones. Illusztris névsor, mégis ennek ellenére, valamint mellőzve azt a tényt, hogy a film szinte legszórakoztatóbb jeleneteit ők szállítják – olykor a Vadásszal karöltve – mégis sikerült úgy megírni a forgatókönyvet, hogy ezek a kiváló karakterek súlytalanok legyenek. Ismét egy nagy saller a forgatókönyv-íróknak.

És még egy negatívum a filmmel kapcsolatban, noha ezt csak mi, magyar nézők „élvezhetjük”. A szinkron. Amit a Gonosz Királynővel műveltek, az valami kritikán aluli. Nem akarom megbántani a színésznőt, de ez a hisztérikus rikácsolás messze nem az, amit a karakterrel kapcsolatban vártam volna. Gyanítom, nem is az, amit az eredetiben hallhattunk volna, de sebaj, majd a DVD-ről kiderül.

Mindent összevetve, a film megéri a moziban megtekintést, a negatív kritikai él ellenére, mert kapunk egy kiváló Charlize Theront, egy meglepően jó, és szerethető Chris Hemsworth-öt, és elrévedhetünk gyerekkorunk mesevilágában, olyan látvánnyal körítve, amire hatévesen még eszünkben sem volt számítani. És lássuk be, gyereknek lenni jó.